Amikor határról beszélünk, általában valamilyen határvonalra, vagy határoló felületre, gyakran korlátra gondolunk. „Mindennek van határa!”, mondjuk néha méltatlankodva. De határnak nevezzük a falvakhoz tartozó szántók, legelők, esetleg erdők területét is. (Például amikor a benedeki határról énekelek, ahol „szánt a babám”.) A közelmúltban sok szó esett a határok „légiesüléséről” is. Végeredményben a határokat önkéntelenül is szükséges rossznak tartjuk, ha a mozgásunkat akadályozzák. Milyen szép volna, ha az emberiség egy nagy közösségben élne, határok és korlátok nélkül!

Csakhogy vannak határok, mesterségesek is, de természetesek is. A természetes határok egyben korlátok is, például a vízfelszín olyan korlát, amit szárazföldi élőlény hozamosabb időre nem hághat át anélkül, hogy kárát vallaná. Határt, vagy ha úgy tetszik, korlátot szab számunkra a gravitáció is, függőleges irányban nem mozogatunk olyan szabadon, mint vízszintesen. A mesterséges határokat mi magunk alkotjuk, azért, hogy a korlátozott mennyiségű javak megszerzésében elért eredményeinket megvédjük a többiektől. Ami az enyém, a tulajdonom, azt elhatárolom a másokétól és őrzöm, amennyire tőlem telik. A pénztárcámat, a zsebemen tartom, vagy a zsebtolvajok elől az ingem alá akasztott zacskóban. A lakásomat, annak berendezését és egyéb tárgyaimat falakkal veszem körül, ez a házam. A házamat, kertemet is bekerítem, hogy mások szabadon, akadálytalanul engedélyem nélkül ne használhassák.

Akinek erdeje van, gyakran azt is bekeríti. Ahol korábban szabadon kirándulhattunk gombászhattunk, most magánterületek tényleges, vagy jogi korlátai, kerítései zárják el utunkat. (Két évtizeddel ezelőtt még megdöbbentett, hogy Olaszországban sok tíz kilométeren keresztül nem tudtam megállni autóval az út mellett, mert a padkán túl folytonos kerítés védte a földtulajdonosok kizárólagos használati jogát.)

Mármost természetesek-e a mesterséges határok? A kérdés leginkább a Titanic példáján szemléltethető. A süllyedő hajón a mentőcsónakokban lévő helyek száma volt az a határ, ami a túlélőket a haláltól elválasztotta. Másképp fogalmazva az a határ, ami az odaveszetteket a túléléstől elválasztotta. Kétségtelen, hogy ha mindenki feljutott volna a korlátozott teherbírású csónakokra, mindenki elpusztult volna.

Joga van-e egy halálos fertőző betegségben szenvedő hajótöröttnek ahhoz, hogy kimentsék a tengerből, ha ezzel egy egész hajó utasainak biztos halálát okozzák? Másképp fogalmazva többet ér-e a hajón lévő ezer ember élete az egy halálos betegénél?

Nem hiszem, hogy volna bárki is, aki ezekre a kérdésekre egyértelmű válaszokat merne adni. Mint ahogy arra sem, hogy hol a határ a menekülés és a jobb körülmények közé törekvés között. Életveszélyt nem csak fegyverek jelenthetnek, hanem a biológiai életfeltételeknek egy minimálisan szükséges szinten aluli elérhetősége is.

Én tehát megértéssel viszonyulok ugyan a bevándorlókhoz, de látom a népvándorlás hátulütőit is. Erdélyi szász ismerőseim települtek Németországba, a harmadik generáció tudott maradéktalanul beilleszkedni a német társadalomba. A nem német bevándorlóknak ennél nyilván több időre van szükségük. Úgy tudom, a kelet-németek és nyugat-németek között ma is érzékelhető a kulturális különbség. Mindez arra utal, hogy a távoli országokból érkezett bevándorlók társadalmi időleges elkülönülése természetes, törvényszerű jelenség. Több emberöltő alatt valószínűleg alkalmazkodnak, idomulnak egymáshoz a különböző együtt élő kultúrák, persze nyilván az erőteljesebb lesz a domináns. Erőteljesen azt értem, amelyik egységesebb, szabályozottabb, kötöttebb, hiszen az természetszerűen nehezebben változik. Különösen igaz ez akkor, ha számbeli fölényben is van egyidejűleg.

Az egész emberiség szempontjából nincs abban semmi rossz, ha egy nyugati ország etnikai, vallási összetétele úgy változik meg, hogy mondjuk, a mohamedánok kerülnek többségbe. A mohamedán többség szempontjából ez kifejezetten előnyös lehet. Így végeredményben demokratikus is, hiszen a többség akarata érvényesül. Arra ugyanis nem volt még példa, hogy egy nép elözönlötte volna egy másik nép élőhelyét és egyidejűleg annak alárendelődött volna. Mindig a hódítók hajtották uralmuk alá a helyben lakókat. Az erősebbet ugyanis nem támadja meg a gyengébb. Ha egy népet nálánál erősebb ellenség elűz a hazájából, akkor olyan helyre megy, ahol nála gyengébbek vannak.

Ha emberek nem menekülnek, egyszerűen csak jogtalan haszonszerzésre törekszenek, akkor is a náluknál gyengébbek rovására cselekszenek. Gyengébbre támad a rabló, gyengébbtől lop (esetleg rabol) a fa tolvaj maffia, …

Most már csak annak tisztázása van hátra, elvesz-e valamit, és ha igen, mit vesz el, aki jogtalanul lép a birtokomra? Nem a leszedett gyümölcsre, az összetaposott termésre, vagy a szétvagdalt melegházi műanyag fóliákra gondolok, csak arra, hogy valaki a beleegyezésem nélkül akár rendeltetésszerűen használva az utat áthalad a területemen. Jogom van a területemmel rendelkezni, ha vendégem érkezik, őt bebocsátom, esetleg vendégül látom, mindenesetre hagyom, hogy bántódás nélkül jöjjön hozzám és ugyanúgy távozzon. Vendégelem, ha úgy tartja kedvem, erre nézve döntési jogom van. Aki erőszakkal jön be hozzám, a döntési jogomat korlátozza, a vendéglátás lehetőségét, jogát veszi el tőlem, azzal, hogy kikényszeríti azt, amit amúgy magamtól adhatnék, vagy meg is tagadhatnék tőle. Nem különbözik az eset attól, mintha a koldus egyszerűen kivenné a pénztárcámból az alamizsnát, függetlenül az adakozási szándékomtól. Az önrendelkezési jogomat korlátozná.

Végül valamit a gyerekekről. A határsértő gyerekek nem felelnek azért, hogy azok a felnőttek (szüleik, vagy akár elrablóik) akikkel jönnek, áthozzák őket a tiltott határon. Itt persze nem a tíz év körüli, vagy idősebb gyerekekre gondolok, akik a legbrutálisabb gyerekkatonák kortársai, hanem a kisgyerekekre, akik még életképtelenek felnőtt gondozás nélkül. A gyerekek mindenekelőtt való jogát hangsúlyozzuk. Nem világos ugyan, hogy akkor a felnőttekről miért nem gondolkodunk ugyanígy, hiszen a gyerekek tíz egynehány éven belül felnőttek lesznek, illetve a felnőttek nem is olyan régen még kisgyerekek voltak. Azok a veszélyek, amelyek ránk leselkednek évtizedes távlatokban hatnak. Távol tarthatunk-e magunktól egyébként rászoruló, de veszélyes fertőzőbetegségben szenvedő gyerekeket?

Mindaddig, amíg valamilyen krízishelyzet nem teszi konkréttá a kérdést, használhatjuk békeidőre kialakított sztereotip válaszainkat. Ha csak elméletileg kell megválaszolnunk, a válaszunk egyértelmű. De mi van akkor, ha az életünk, a jövőnk függ a válaszaink helyességétől? És ha a válaszaink helyességét éppen az egykori bevándorlók fogják majd utólag megítélni?