A képviseleti demokrácia kora – úgy tűnik – elmúlófélben van. Választott képviselőink képtelenek még átlátni is egy olyan bonyolult, rendkívüli helyzetet, mint amibe jutottunk, miközben burjánzanak a sikeres „alulról jövő kezdeményezések”. Mi ennek az oka és hogyan kellene az új helyzetre reagálni?

Amíg minden „rendben” ment, addig a kormányzás (és itt nem csak országos, hanem minden szintű irányító tevékenységre gondolok egészen a családfők szerepéig) csak az elődök rutinszerű utánzása volt, addig nem volt szükség különösebb bölcsességre, (bár akkor sem ártott volna). Amíg a helyzet nagyjából változatlan volt, nem volt semmi gond. Nem kellett különösebben Kormányozni. Kisebb kiigazításokra szükség volt ugyan (nemzetgazdasági szinten például a munka törvénykönyvének hozzáigazítása a multinacionális cégek igényeihez), de ez sosem volt annyira feltűnő, hogy országos szinten a magyar lakosság folyamatosan romló életszínvonalában és a politikai elit jólétének növelésében hirtelen, tehát észrevehető változást okozzon. Így aztán sokáig nem tűnt fel, hogy az országnak valójában nincs kormánya. Formálisan persze mindig van, de illetékes, hozzáértő, potens kormányzó erő – mint látni fogjuk szakértelem híján – 1948 óta nincs Magyarországon. Ezért eredménytelen minden választás azóta, legalábbis abban az értelemen, hogy általa az ország sorsát jó kezekbe helyezzük.

Azóta minden kormány csak elvesz a társadalom javaiból, de azok gyarapításához nem járul hozzá, hiszen ő maga nem csinál semmi hasznosat, minthogy nem kormányoz. Ez is egyfajta vírusfertőzés, a szlogenkompetencia vírusé. A szlogenkompetencia, amikor valaki bizonyos szakterületeken különösebb ismeretek és tapasztalat nélkül úgy nyilvánul meg, hogy a szakemberek által használt, vagy általuk használni vélt szakkifejezések gyakori emlegetésével igazolja nemlétező szakértelmét. Ez a szocializmus építése idején burjánzott el hazánkban (is).

Ha nem az illetékes, odavaló, megfelelő ember kerül a megfelelő helyre, a dolgok kezdenek rosszabbul menni. Ideig-óráig nem tűnik fel a romlás, hiszen a „gépezet” működik. Egy egész ország esetében ez akár 50-60 évig is tarthat az ország életerejétől függően. De mivel nincs ki felismerje a bajt (ez mindig hivatott vezetők dolga lenne) a helyzet egyre romlik. 1990 előtt, amikor még olyan katonai szövetségi rendszernek voltunk a tagjai, amelyben a hidegháború miatt a „nagytestvérnek” fontos volt bizonyos életszínvonal fenntartása a megszállt államokban, tőke és áruinjekcióval fenntartotta a gazdaság, az egészségügy és a kultúra elfogadható szintjét. Ezért akkoriban még nem éreztük a hozzá nem értő kormányzás veszélyét. Ami idehaza romlott, fogyott, az oroszok némileg pótolták.

’90 után viszont megindult az ország szétrablása. Először nyilvánvalóvá vált, hogy a termelésünk nem olyan értékes, mint ahova mesterségesen volt beárazva, tehát az akkori vezetők az ipart pillanatok alatt fillérekért privatizálták. Ebből némi haszon keletkezet az eladónál is, a vevőnél is, és hatalmas veszteség a nemzeti vagyonban. Az új tulajdonosok fordulatot hoztak, szakítottak a szlogenkompetenciával. Ésszel fogtak munkához. Azokra is igaz ez, akik nem szakmai befektetőként vásároltak, hanem csak azért, hogy busás haszonnal továbbadjanak, vagy üzemeket, gyárakat zárjanak be, piacot teremtve maguknak, hiszen az ő hasznuk így lett meg. A ma (bocsánat tegnap még) működő nagyüzemek szinte kivétel nélkül szakértő külföldi mintájú vezetés alatt állnak, többé kevésbé függetlenek a hazai gazdaságirányítástól. A külföldi-, illetve magán egészségügyi és oktatási rendszer is megjelent hamarosan és kiválóan működik a hazaihoz képest, ugyancsak függetlenedve az államilag szentesített szlogenkompetenciától, ami végeredményben a hozzá nem értés szinonimája. Miért rosszabb egy állami kórház, vagy iskola egy ugyanolyan magánintézménynél? A szlogenkompetencia miatt, amit az tesz lehetővé, hogy a vezetők kiválasztása nem illetékesség, rátermettség alapján történik, hanem pártállás, tehát szlogenkompetencia alapján. Mindez a rendszerváltás óta változatlan formában történik, hiszen egyetlen kormány sem kezdett önálló politizálásban, mindenki az elődjeit majmolta.

A monarchikus rendszerben (a szovjet irányítás alatt ez volt) az uralkodó kedvét kellett keresni ahhoz, hogy valaki pozícióba kerüljön, személyes jólétét biztosítsa. Utasítások teljesítése volt az egyetlen feladata még a legfelsőbb vezetésnek is. A lojalitás volt az egyetlen „szakmai” követelmény. 1990 után néhány ember jobbára véletlenszerűen került pozícióba, és életbelépett a korábbi rendezőelv, az ismert hierarchikus minta alapján. Senki nem értett semmihez (honnan is értett volna az eltelt negyven év után), vak vezet világtalant módjára indult a politikai élet (elit) és ez máig változatlanul így folyik. Egyetlen politikus sem jutott hatalomra, aki az ország jólétét szerette volna javítani, talán nincs is, aki tudná, hogyan fogjon hozzá. Minden eddigi kormányzatból hiányzott, hiányzik az előrelátás igénye, a kormányzás képessége. Ugyanakkor viszont egyre jobban ragaszkodnak a hatalomhoz és egyre erőszakosabban igyekeznek fenntartani a korábbi hierarchikus struktúrát. (Többször felmerült ugyan ún. szakértői kormány alakításának a gondolata, de ez sosem valósult meg.) Kérdés, hogy van-e egyáltalán ilyen árnyékkormány, vagyis él-e hazánkban pár tucat ember, aki ki tudná vinni a nemzetet ebből a kátyúból.

Jól szórakozom, amikor a Kossuth rádión hallom, hogy a magyar egészségügy kiváló, mondta az egészségügyi miniszter vagy Budapest tömegközlekedése világszínvonalú, mondta a főpolgármester... Hogy a Kormánynak mi minden jót köszönhetünk, az meg lépten-nyomon ránk köszön egy-egy óriásplakátról, amit természetesen szintén maga a Kormány készíttet. Ma – sokkal inkább, mint bármikor korábban, – kormányzás helyett csak a propagandagépezet működtetése folyik. Ez valójában a meglévő erőforrások felélését jelenti, bár rövidtávon politikailag kedvező az uralkodó elit számára. A gond az, hogy a rövid táv egyre rövidebb lesz. Gyorsuló világunkban nemcsak a változás gyorsul, de a gyorsulás gyorsulása is. Így fordulhat elő, hogy amihez tegnap még pár év kellett volna, az ma napok alatt megváltozik.

A közvetlen demokráciára most érik meg a helyzet, a soha eddig nem látott hálózatosodás erre lehetőséget ad. Megvan persze a veszélye a demokráciának is, többségünk az Interneten terjengő összes baromságot komolyan véve teljesen alaptalan döntéshozatalra is képes volna. Ezért most az a legfontosabb, hogy az embereket kritikus gondolkodásra késztessük. Ennek lehetőségén sokat ront, hogy a mostani kormány felismerte a propagandában rejlő óriási lehetőséget és saját magát jó fényben feltüntető álinformációkkal árasztja el a lakosságot, aminek hatása alól a legműveltebb rétegnek is csak kis hányada tudja magát függetleníteni. Ráadásul ebben a politikai-gazdasági környezetben csakugyan szükség van határozott központi intézkedésekre, hiszen közvetlen demokrácia még nem létezik. A teendő most az, hogy ki-ki józan paraszti ésszel értékelje az őt érő információkat.

Számos impulzust kapun a Netről:

• Plazmarezonanciával kiirtható a vírus
• a hagyma magába szívja a vírusokat, tehát tegyél az ágyad mellé hagymát, reggelre tele lesz vírusokkal, de te megmenekültél
• ne egyél ilyen és ilyen gyógyszert, csak amolyant, mert az előbbi segíti a vírust
• …

Aki felelősen gondolkodik, nem nyúl mindjárt az egérét, hogy SOS továbbítsa az olvasottakat. Gondolkodik egy percet, utána néz más Netes forrásokban, esetleg közösségi csatornán kérdez.

A várható eredmény: lassan (mármint gyorsan) letisztulnak a közösségi csatornák, a hülyeségek terjesztői a háttérbe kerülnek és a Net a közvetlen demokrácia eszközévé válhat. Mert a Net is olyan, mint a kórházak: véges a kapacitása. Ha feleslegesen megtöltjük, nem marad hely a fontos információnak. De még ha a Neten elférne is, ez egyes ember tudatáig nehezebben jut el. Nekem pl. napi kb. 100 feleslegesen kapott mailt kell megnéznem és kitörölnöm, hogy az 5-6 fontosat megtaláljam reagálhassak rájuk.

Tehát kezdjünk gondolkodni közös jövőnkről, ha azt szeretnénk, hogy legyen közös jövőnk!