Írásomnak azt a címet is adhattam volna: Hogyan tovább Emberek? Akkor az egész emberiséghez szólna, de a tartalma változatlanul ugyanez volna, mert amiről írok, nem csak a magyarországi magyarokra vonatkozik. Itt a „magyarok”-at is csak annyira tessék szó szerint venni, hogy ők azok, akik magyarul beszélnek, értenek, és így többnyire Magyarországon is élnek. Mondom, választhattam volna az emberiség tágabb rétegét is megszólítottnak, de a nyelv miatt maradtam a magyaroknál. Amiatt, hogy a világot magam is magyar perspektívából nézem, otthonosan is csak ezen a nyelven tudom kifejezni magam.

Hogy ez mennyire nem kirekesztés, arra Füst Milánt hívom tanúmnak, akinek „A magyarokhoz” című 1930 körül írt versét teljes terjedelmében ide idézem: 

Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok
S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás
Teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is van lángod:
Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv a magyar.
Révület fog el, ha rágondolok is.
Ne hagyd hát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe, melyből származott
E nemes-szép alakzat… Rossz idők futottak el feletted,
Megbontott a téli gond és romlásodat hozta, megtapodtak,
Megbolygatták hitedet, az eszed megzavarták, szavak áradatával ellepték,
Áradás szennyével borították be kertjeid, vad vízi szörnyek ették virágaid , — majd a vad burjánzás
Mindent ellepett utána, — oly termés volt ez a térségeken emberek!
Hogy üszökké vált minden, aminek sudárrá kelle szöknie…

De légy türelmes, — szólok hozzád, — vedd a Libanon
Ős cédrusát, e háromezeréves szűzet, — rá hivatkozom, mert onnan vándoroltam egykor erre.
Tekintsd őt, — türelmes pártájával hajladoz a szélben, nem jajong,
De bölcsen hallgat s vár, amíg a negyedik nagy évezredben
Kibonthatja gyümölcsét a nagyvilág elé. S tán ez a sorsod itt.
Ki fénnyel sötétséget oszlat, holtat ejt s élőt emel,
Borúlatodra majdan rátekint. Halld meg szavam!
Én prófétáktól származom.

Most már, hogy előre felmentesz kedves olvasóm a „magyarkodás” vádja alól, bátrabban használom a magyarság fogalmát és a magyar népnevet, remélve, hogy ki-ki a maga identitását helyettesíti abba mindaddig, ameddig ilyenformán egyet tud érteni a mondandómmal. A nemzet-fogalom, – tudjuk – a 19. században született. Berzsenyi Dániel a magyarokhoz szólva még aligha szólt máshoz, mint a magyarul beszélők közösségéhez, s közülük is elsősorban a nemességhez. Mégis, – vagy talán éppen ezért – érdemes utalnom az ő „Magyarokhoz” című verseire is, közismertségük jogán csak címszavakban. (Romlásnak indult hajdan erős magyar, a bosszús egeknek ostorai nyomorult hazádon, vak tüzedben véreidet magadat tiportad, veszni tért erkölcsöd, rokonvérbe feresztő visszavonás tüze, forr a világ bús tengere, ádáz Erynnis lelke uralkodik s a föld lakóit vérbe mártott tőre dühös viadalra készti.)

Részint ilyen versekből fogom kibontani a világ folyására vonatkozó gondolataimat, mert az igazi költők mind próféták és a mondandójuk örök. A világ történéseit sűrítve mutatják. A mai ember pedig nem ér rá hosszas elemzésekkel bíbelődni. Legtöbben a részletekről való gondolkodást is elkerülnék. Fejben például már szinte senki nem számol. Vezetéshez is szívesebben vesszük igénybe a GPS alapú navigációs szoftvereket, mint hogy az útvonal tervezgetésével fárasszuk magunkat. Én pedig a lehetséges útvonalakról fogok írni, pontosabban valamely útvonal kiválasztásának lehetőségeiről. Vezetés közben gyakran halljuk a tanácsot: „A következő lehetőségnél fordulj jobbra”. Nos, efféle tanácsokra gondolok, csak általánosabb értelemben. Döntéseink egy részét persze kényszer alatt hozzuk, (az útról nem térhetünk le), más részük azonban szabad választásunk eredménye. Ehhez adhat tanácsot a navigációs rendszer. Az, hogy a tanács hasznos, vagy sem, nézőpont kérdése, de ilyen, vagy amolyan voltának eldöntéséhez ismernünk kell.

Az emberiség jövőjéről akarok írni, eddig azonban csak bűnről, tragédiáról, mulasztásról, bajról írtam. Igen, mert annak a felismerése, hogy nem mennek jól a dolgok, mozgósító hatású lehet. Ha beletörődünk a jelenbe, nem teszünk a jövőnkért, hányódni fogunk a körülmények áradatában, történni fognak velünk a dolgok, anélkül, hogy hatnánk a történésekre, vagy akár csak megértenénk is, hogy mi, miért történik körülöttünk, velünk. Berzsenyi, és Füst Milán is olyan korról tudósít, amikor a magyarság bajba került, amikor tenni kellett a megmaradásért, továbbhaladásért. Melléjük sorakoztatom Adyt is, akinek „A szenvedésnél többet” című versére kell hivatkoznom.

Mikor az átkok átka zúg

Milyen hazug

A szenvedés

S a szenvedés milyen kevés. … A szenvedés bután kevés.

Vagyis elszenvedni a dolgokat (akár zokszó nélkül) kevesebb annál, amit embervoltunk megkövetel. Csakhogy ma jószerivel azt sem tudjuk, hogy elégedettek vagyunk-e a körülöttünk zajló élettel, a világgal, vagy sem. Ha vakon sodródunk a történésekkel, könnyen úgy járunk, mit a viccbeli ember, aki nagyon magasról esik lefelé de örömmel tapasztalja, hogy estében nem esik baja, amikor meg már csak egy lépcsőfoknyira van a talajtól, onnan akár könnyen le is léphet –gondolja –. 

A 20. század elején volt már egy felgyorsult történelmi korszak, amikor egyébként – akárcsak manapság – rendkívüli gyorsasággal vált ateistává a világ. Bennünket közép-Európa keleti részén az állandósult elnyomatás nem hagyott elkényelmesedni, ezért itt később, 1989 után következett be az általános szekularizáció. Ebben a folyamatban óriási tömegek váltak hitehagyottá. Valójában persze csak olyanok, akik korábban sem hittek igazán azokban a vallási tételekben, amelyeket persze csak formálisan, maguk is vallottak. A hitbéli kérdések személyes döntések eredményei ugyan, de annyiban különlegesek, hogy meghozataluk után a teljes társadalom szintjén hatnak. Az életben azért nehéz „jó” döntéseket hozni, mert a vagy-vagy típusú döntések számos területen osztják meg a társadalmat. Döntenünk kell hideg és meleg között, világos és sötét között, lassú és gyors között, stb. De ezek mind olyasmik, amikkel kapcsolatban a körülményektől függően kell így, vagy amúgy döntenünk, sőt gyakran nem ellentétként, hanem egymás kiegészítő részeiként kell róluk gondolkodnunk.

Az Életre szóló útikalauz tehát így kezdődik: meg vagyok-e elégedve magammal, az életemmel? Személyes válaszom lehet igen erre a kérdésre, de mindhiába, ha viszont mások meg nincsenek velem megelégedve és én sem vagyok megelégedve másokkal. Márpedig tetszik – nem tetszik, ez a helyzet. Ráadásul, ha igazán őszinte akarsz lenni kedves olvasóm, magad is be kell valld, (legalább így magadban), hogy bizony te sem vagy maradéktalanul elégedett magaddal sem. Másokkal meg végképpen nem. A környezeted ugyanolyan kritikával néz téged, mint te őket, ha nem fejezik ki elégedetlenségüket, érdekből nem teszik. Vagy azért, mert látszatra minden rendben van veled, körülötted. De nem így van. Ezt legfeltűnőbben az mutatja, hogy ha mégis bajod támad, gondjaid elől elzárkóznak a többiek. Amíg belesimulsz zavartalan környezetükbe, számíthatsz a szolidaritásukra. De mihelyst kiderül, személyiség voltod, mihelyt önállóan akarsz élni, cselekedni, akár az ő szokásrendjükkel szembe menve, mindjárt kiderül, hogy elégedetlenek még a létezéseddel is, csak elégedetlenségük oka eddig észrevétlen maradt. Ez azonban kölcsönös, hiszen te is így gondolkodsz másokról, így viszonyulsz hozzájuk. Nos az első lépés tehát őszintén szembenézni magunkkal, észbe venni a magunkkal való elégedetlenségünket és elhatározni, hogy ezen változtatni fogunk. A változtatás mikéntjének magtalálásához vezető út eleje az, hogy felismerjük, nekünk, magunknak kell megváltoznunk, nem mások változását kell megvárjuk, még kevésbé szorgalmazzuk. A gazdasági bajokért például nem érdemes a multinacionális tőkésvállalatokat okolni, vagy a korábbi kormányzatokat, vagy Sorost, hogy mást ne említsek, mert abból csak passzivitás lesz, helyettük mégsem tudjuk rendbe tenni a dolgainkat. A passzivitásunkat persze könnyű megvédenünk. Túl jó vagyok én ehhez a feladathoz: „Talán, ha rendesen megfizetnének.”  „Talán, ha igazán megbecsülnének, ha olyan feladatokat, beosztást kapnék, amire vágyom.”  Talán megoldódhatna valahogy: „Ha én volnék a …”, „Ha valaki komolyan venné…”, Ha az csinálná meg, akinek a dolga.”

Az a baj ezekkel az érvekkel, hogy mind másra hárítaná, amit magunknak kell megoldanunk. Az előtt, hogy nem teszünk meg valamit, már ítélkeztünk is arra nézve, hogy mások a felelősök, ezen az alapon mentettük fel magunkat minden aktív cselekedet kötelezettsége alól. És így persze rövid úton visszajutottunk a kiinduló pontra, oda tudniillik, hogy alapjában véve mégiscsak elégedettek vagyunk magunkkal, az életünkkel.

Itt be is fejezhetném, ha nem reménykednék abban hogy akad olyan is az olvasóim között, aki mégiscsak vállalja, hogy változtat a maga magyar sorsán és ezzel az egész emberiségén is. Ehhez persze fel kell adni a légvárak építését, a csodáról ábrándozást. Arra is szükség lesz, hogy valóságos képet alkossunk a valóságos körülményekről, és az a kép számunkra mozgósító erejű legyen, programhoz mutasson elérhető, valódi célt.

Mit, miért teszünk, (vagy nem teszünk). Ezt kell eldöntenünk. Tudatosságunk következménye lesz majd az, hogy nem a pillanatnak élünk, hogy időben és térben is kitágul az életlehetőségünk.

A világot egységében kell látnunk.  Minden mindennel összefügg. Ez mindaddig csupán közhely számunkra, ameddig gondolkodásunk, életünk részévé nem tesszük. A panellakásbeli komfortérzetemet az Ásotthalmi illegális határátlépés is érinti, nem csak a „rezsicsökkentés”. Mindkét tényezőről gondolkodnom kell, és ha szükséges cselekednem is. A döntésem lehet ez is, az is, a fontos, hogy én döntsek, nem más énhelyettem. Nem akarom, hogy a Saría törvényei uralkodjanak Magyarországon, de azt sem akarom, hogy embertestvéreim nálam jobban szenvedjenek csak azért, mert mohamedánok, (vagy keresztények, vagy zsidók, vagy bármi más vallásúak) nálam többet kelljen tűrniük, nélkülözniük éljenek bárhol a világon. Nem akarom a globális felmelegedést, de tudnom kell róla. Nem akarom a globalizációt sem, de tudomást kell vennem arról is. Olcsóbb vezetékes vizet, villanyt, gázt, távfűtést akarok, de tudnom kell, hogy mi annak a tényleges ára, költsége. Mi lesz olcsóbb így, kinek, meddig? Sokan nyögjük még a svájci frank alapú „olcsó” hiteleket, (amik pár évig csakugyan kedvezőek voltak).

Említettem már, hogy a nyelv a gondolkodással szorosan összefügg. A nyelv romlása csak jele az erkölcsi züllésnek. A nyelv ugyanis a lélek formája. Amit Füst Milán a nyelvről ír, a lelkünkre is értendő. Eszünket megzavarták, szavak áradatával ellepték, áradás szennyével borították be. Búsulhatunk ezen, vagy tehetünk ellene.

Velünk egyszer rémálmokat láttatnak, majd rózsaszín szemüvegen át mutatják a világ egyik felét. Induljunk hát el azon az úton, amely a világ megértéséhez, ember önmagunkhoz vezet! Kezdeti útravalónak Vörös István: LX. ZSOLTÁR, A magyarokhoz című versét ajánlom:

1 Én, a zsoltárparazita,
repedtfazék hangomon
ezt éneklem:

2 Mikor harcoltunk
a szerbekkel,
a románokkal,
elvetettél és felnégyeltél minket.

3 Mikor harcoltunk
az osztrákokkal,
az oroszokkal,
veszni hagytál,
de fölmagasztaltál minket.

4 A két múlt században
két nagy szabadság-
vesztő harcunk volt,
és hálás érte a világ.

5 Mert a szabadságot
néha – valakinek –
látványosan el kell
veszítenie, hogy többen,
mint a valaki, lassan,
lépésről lépésre
tudatára ébredjenek 
a sajátjuknak.

6 Megrendítetted az országot,
sokfelé szakasztottad.
Amikor az akár le
is győzhetők ellen
fordultunk, sárba löktél,
úgy vesztettünk,
amikor a legyőzhetetlenek 
ellen, a vereségben
nyertünk.

7 Nehéz dolgokat
láttál velünk,
borral itattál, hogy 
mással is lehess.

8 Add meg egyszer már
nekünk a belső
győzelem megaláztatását!

9 Jelző nélkül le se mertem 
írni azt, hogy győzelem.

10 A magyar pusztában 
mondta Isten:
Örvendezzetek, kiosztottam
délt és nyugatot.
Bécs csak egy kapu, lépjetek be!
Velence az én mosómedencém.
Berlinben az egyszerű életet tanuljátok,
Veronát értetek énekelem meg.
Amszterdamban ismerjétek meg
végre a nőt, Párizsban a férfit,
Rómában a helyettesemet,
Londonban a világot.
Lisszabonon át meneküljetek előle,
Compostelán át előlem.

11Kicsoda vezet engem
az erős városokba?

12 Hatvan éve egy
focimeccsen siránkoztok.

13 Kilencven éve azon,
hogy maradt egyáltalán 
országotok.

14 Az én népemnek
2000 éven át nem volt.
Akartok hát a kedvenceim lenni?

15 Istennel győzedelmet
vesztünk, ő tapodja el
bennünk az ellenséget,
az indokolatlan 
és az indokolt gőgöt.