bla-bla-blog-blog

bla-bla-blog-blog

Hogyhogyhogy?

2016. december 22. - Bardócz

(Édesapám „Magunkról”címmel kezdett visszaemlékezést írni. Hatvanévesen úgy gondolom én is hozzákezdhetek valami efféléhez.)

Hogyhogyhogy?

Legkorábbi emlékeim inkább a mítosz, mint a visszaemlékezés kategóriájába tartoznak, minthogy ma már eldönthetetlen: saját emlékeim valóban, vagy a családi hagyomány lenyomatai az emlékezetemben. Határozottan emlékezem viszont az üveges cumi szívásának élményére. A folyadék ízére már nem emlékszem, de arra igen, hogy a cumit szívom, ami a szájpadlásomra feltapad, majd tej spriccel a számba. Ez nagyon jó érzés volt. Ez a legkorábbi emlékem.

Ami a családi hagyományt illeti, egy alkalommal vidéken voltunk (családi eseményen). Éjszaka idegen helyen aludtunk el, reggel ahogy a szememet kinyitottam, meglepetésemben először annyit mondtam: hogyhogyhogy? Arra határozottan emlékezni vélek, hogy egy kis ablakot láttam meg először felébredtemkor, talán kerek volt.

Eleinte a Zsombolyai utcában laktunk, erről nincsenek emlékeim, bár a szemben lévő zsinagógára mintha emlékeznék. Emlékszem Farkas nénire, a házmesterre, aki állítólag egy lövés nyomán keletkezett lyukból visszahúzott, amikor a kiesett kisautóm után akartam menni négykézláb a harmadik emeleti gangról.

Egy alkalommal, amikor kórházba kerültem édesanyámék meglátogattak. Kértem, hogy vigyenek haza, nem hagytam elmenni őket. Végül azzal az ürüggyel „lógtak meg”, hogy elmennek a doktor bácsival megbeszélni, hogy hazavihetnek-e. Ezért sokáig nehezteltem.

Tatabányán többször voltam rokonoknál. Kertes házban laktak, a csillék töltésen jártak az utca túloldalán. Ha kellett, Teri nénjével két vederrel felbaktattunk a töltésre, felléptünk a lassan haladó csillékre, nénje a vedreket megrakta, az első megtelt, letette a sín mellé, majd megrakta másodikat. Azután leszálltunk és hazaballagtunk. Hari volt a kis korcs kutyájuk neve, aki engem igen szeretett. Egy alkalommal a fiúk meg akartak verni (csak úgy poénból, mert pesti fiú voltam). Szerencsére hívtam Harit. Terpeszben álltam, a kutya a lábam között. Melyik gyerek mert volna így hozzám nyúlni. Feri bátya fővájár volt, hétvégén nem a templomba, a kocsmába jártunk (mi ketten). Én málnaszörpöt kaptam, ő fröccsöt ivott. A kocsma mellett valami kis patakocska folydogált. Annak a partján darvadoztam szerelmi bánatomban. Egy nagyobb lányba voltam szerelmes. Arra, már nem emlékszem, hogy ezt megmondtam-e neki.

Első szerelmeim egyike K. Kati volt. (Ő se tudott róla.) Gimnazista volt, én meg első elemista, de egy helyre jártunk, a Lorántffy utcába. Az iskoláról még tinédzser koromban is álmodtam, emlékezni vélek a lépcsőházára. Nem voltak túl jók az emlékeim. (Egy két lányba ott is beleszerettem.)

Később a Marczibányi téri fiúiskolába jártam. A szomszéd épületbe jártak a lányok. A felső tagozat egységesen szeretett bele B. Jutkába. Arra emlékszem, hogy az édesapja katonatiszt volt. Akkoriban tantusszal telefonáltunk, meg különböző trükkökkel. Például, ha egy gombostűvel megfelelő helyen szúrta át az ember a kézi beszélő kagyló vászonszövet borítású kábelét, akkor a készülék vonalat adott. Ugyancsak telefonálhattunk tantusz nélkül, ha a kézi beszélő tartóját szaporán billegtetve, mintegy morse jeleket adva „tárcsáztunk”. Amilyen számot tárcsáztunk volna, annyiszor szakítottuk meg az áramkört a tartókarral. (Itt jut eszembe, hogy a kártyás telefonok hazai megjelenésekor (francia készülékek voltak), napokon belül végteleníteni tudták a kártyákat találékony honfitársaink. Rejtély, hogy honnan jött az ötlet, de pár millimétert levágtak a kártya végéből, amitől az kissé beljebb csúszott és így nem vette le az egységeket. (Pár hónap után ezt a hibát a gyártók orvosolták.)

Apai nagyapámra nem emlékszem, bár van közös fényképünk. Apai nagymamám franciául és németül tanított bennünket, meg zongorázni. Szép bécsi mechanikás, fatőkés zongorája volt. Családi ereklyéink közé tartozik egy falióra, ma is megvan édesapámnál, a másik a nagyapám aranyórája, ezt Áron kapta meg tőlem, mint az elsőszülött fiúk közül a soron következő, Barabás fogja majd örökölni. Marcsi egy szép briliáns gyűrűt kapott összeházasodásunk után, ez gondolom Ágira, majd Sárira fog szállni. Nagyanyámnál még együtt láttam a családi ékszereket, ma már szinte nyomuk sincs. Fontosabb kincsünk a tanulás, több generáción keresztül mindenki diplomát szerzett a családban.

Visszatérek a legrégebbi emlékeimhez. 1956 előttről kevés ilyen van. 56-ban költöztünk a Ribáry utcába. Én a harcok idején Vasváron voltam anyai nagyanyáméknál. Az orosz tankok az osztrák határról éjszaka indultak Pestre. A nagy zajra az emberek kiszaladtak a kapukba. Engem nagyapámék visszazavartak a házba. Hónapokig láthatóak voltak az aszfaltútba préselődött lánctalpnyomok. Amikor hazavittek, már csak a háborús emlékek és a belövésnyomok maradtak a forradalomból. (Bár ezek egy része talán már a háborúban keletkezett.)

A Marcibányi térről több emlékem maradt. „Boci” volt az osztályfőnökünk, biológia-földrajz szakos, áldott jó ember volt, bár szigorú. Emlékszem, hogy úgy dobolt az ujjaival, hogy ökölbe szorított kezét kinyitotta, előbb a mutató ujját,majd sorra a kisujjáig, a körmeivel dobolt így „visszafelé”. Fögleinné volt a magyartanárunk. Német neve ellenére remek magyartanár volt. A János vitézt tanította, ma is emlékszem rá. A kémia tanárnőnket „fifiti”-nek hívták. Nem tudom, hogy diákok nevezték-e el. vagy ő sajátmagát, mert nekünk már úgy mutatkozott be: ti tanultok, én honorálom, nem tanultok, megbuktatlak:fifiti-fifiti.

Semjén Gyuri, Madarász Péter, Laky Gyuri. Oroszlán Péter, Hajdú Péter, Furmann István, Adamkó Péter, Bíró …?, Bodor Géza, akiknek emlékszem a nevére. Persze tudom a többiekét is, mert kikértem pár évtizeddel később. Erről az iskolaépületről is sokszor álmodtam később. Azután ipari tanuló lettem.

 

 

A MÜM 21-esbe jártam, „elit”osztályba. (Voltak ugyan szakközépiskolai osztályok is, de onnan kevesen lettek melósok, ahogy mi neveztük magunkat, tehát lenéztük őket.) A mi osztályunk azért volt elit, mert emelt szinten tanultunk, vagyis teljes értékű szakmunkásképzést kaptunk, de két év további tanulással érettségizhettünk is. Ez volt az un. 3+3-as rendszer. A mezei ipari tanulók 2 nap tanultak, 4 nap dolgoztak. (Akkor még (szerencsére?) nem volt szabad szombat.) Mi 3 nap tanultunk, 3 nap dolgoztunk.

Dán Gyuri mellé ültem az első napon, azonnal összebarátkoztunk. Gyuri dobolt egy beat zenekarban, megtanulta függetlenül használni a két kezét, ez nekem nagyon imponált. A Váci úton villamossal jártunk suliba, a kocsik két végén a peronok félig nyitottak voltak. Sokat marháskodtunk. Gyuri szinte minden csinosabb lánynak, akit az utcán láttunk odakiabálta, hogy „Kislány! Akarsz a feleségem lenni?” Akkoriban gyárak, üzemek voltak a Váci úton, sok munkásnő (és munkás) járt az utcán.

Osztályfőnöknőnk nevére már nem emlékszem. Máig hálás vagyok neki valamiért, ami nekem nagyon nem tetszett. Egy alkalommal kérni akartam valamit. „Tanárnő tessék szíves lenni…” Így kezdtem. Az osztályfőnök asszony félbeszakított: „Tanárelvtársnő legyen szíves…” Így kell mondani. Pár nap alatt leszoktattak a tetszikezésről és rászoktattak a magázásra, a köszönésben is.  Ennek nagy hasznát vettük, mert az életünkből kimaradt az a zavart időszak, amikor nem tudtuk eldönteni, hogy csókolommal köszönjünk egy idősebb férfi ismerősünknek, vagy inkább átmenjünk az utca túloldalára. Boltban, hivatalban egyaránt magabiztosan léptünk fel, természetes magabiztossággal a megszokott magázódás által.

Kikre emlékszem? Nagy Gábor barátommal ma is tartjuk a kapcsolatot, Dán Gyurival az elmúlt évtizedekben találkoztam, külföldön zenél és a Csaba utca közelében lakik. (Semmit nem változott harminc év alatt.) Cibián Ferivel a Fészbukon találkoztunk össze nemrégiben. Fried Gyurka a Damjanich utcában lakott, súlyemelő volt. Aulenbach Józsi bokszolt, Mayer(?) kajakozott, Jäckel Gábor kerékpárversenyző volt, mint Nagy Gábor, Nagy Tibor Bugyin lakott. Jól szórakoztunk mikor elmesélte, a busz útvonalát: Babádról Bugyira, Bugyiról Borzasra. Azóta sem ellenőriztem, hogy csakugyan így van-e.

Szomorú emlékem egy vidéki fiú kiutálása az osztályból. Később érkezett hozzánk, (mint Takács Gábor is, akiről mindjárt beszámolok). Nagy darab nehézkes mozgású jó kötésű gyerek volt. Egy alkalommal valamelyik tanárunk arra kért minket, sorra mutatkozzunk be. Amikor erre a fiúra került a sor, katonásan felállt és a dár-t és a gyór-t erőteljesen hangsúlyozva egy szuszra kivágta, hogy „gojdárol bingyóró”. Ezt aztán döbbent csend követte, majd a tanár visszakérdezett. A válasz ismét ez volt: gojdárol bingyóró, de most már kissé ingerültebben mondta a fiú. Ilyen magyar névvel mi még nem találkoztunk. A bemutatkozás részünkről idétlen röhögésbe, az ő részéről pedig végletes elhatározásba fulladt. Otthagyta ezt az iskolát. Persze még az órán kiderült, hogy Gajdár Albinnak hívják és Gyórnáról jött. (Most, hogy a visszaemlékezésemet írom, megpróbáltam utánanézni hol lehet ez e Gyórna nevű település, de nem találtam. Talán Gyóróról jött? Örök rejtély marad.

 

 

Takács Gábor valamivel később csatlakozott hozzánk. Okos fiú volt és ambiciózus. Hamar összebarátkoztunk. Korábban birkózott, a nyaka olyan vastag volt, hogy minden ingét át kellett szabja az édesanyja. Az ing hátából alul kivágott egy darabot, más anyaggal pótolta, ami a nadrágba gyűrve nem látszott, és a nyakrészt megbővítette. Mivel én cselgáncsoztam, ő is váltott. Hamar túllépett rajtam. Versenyen talán ha kétszer kerültünk össze, általában más súlycsoportban indítottak. Az ipari tanuló (inas) korszakomból is inkább érzések, hangulatok maradtak meg bennem, mint konkrét emlékek. Gáborral esett meg, hogy november 7-re pályázatot (vagy csak írásbeli feladatot) kellett beadnunk. Zloch Lacival (ő villanyszerelő tanonc volt más iskolában, de Gábor gyerekkori barátja) együtt álltunk neki. Hamarosan hülyéskedésbe fulladt a dolog, betegesen eltúlzott hozsannázásba és az akkor kiemelt ünnepnek számító alkalom kifigurázásába. Az elkészült dolgozat annyira nyálas és vonalasságtól csepegő volt, hogy biztosan megbüntettek volna a csúfolkodásért, hozzáfogtunk egy rendes változat elkészítéséhez. Gábor közölte, hogy ő beadja amit írtunk. Ez őrültség volt, nem járultunk hozzá, végül mi újat írtunk ő meg beadta a paródiát. No meg is lett az eredménye. Az egésziskola színe előtt kellett átvennie a kitüntető jutalmat, egy vaskos díszkönyvet november 7-ről, ugyanis az iskolai dolgozatok legjobbjának ítélték a „munkát”.

Nem sokkal azután, hogy szakmunkásvizsgáztunk Kelet-Németországban ment dolgozni, ahol egy motorbalesetben meghalt. Zloch Laci is ott dolgozott, egy alkalommal állítólag fürödni mentek, és egy lehorgonyzott uszályra másztak fel fejest ugrálni. Azután felhúzták a horgonyt…

 

 

Visszatérve a saját emlékeimhez: a kábelgyárban voltam végzős, apám is ott dolgozott, jó dolgom volt. Azért volt egy téli időszak, amikor reggel 6-kor a satupad mellett álltunk, és fél négy körül kecmeregtünk ki a zuhany alól, úgy hogy sötétben keltem és utaztam a gyárba és sötétében értem haza is.

Segédként a Ganz Villamossági Művekhez kerültem, az közel volt hozzánk, de esti gimnáziumot végeztem (az említett két évet), így a napjaim be voltak táblázva. Hétfő, szerda, péntek meló után suli este kilenc-féltízig, kedd csütörtök edzés, hétvégén gyakran versenyek. Aztán felvettek az egyetemre.

(Gondolkodtam, hogy volna jobb? Egészítsem ki később a már leírtakat, ha valami eszembe jut, vagy írjam folyamatosan, akár vissza-vissza ugorva az időben és ismételve egy-egy már említett dolgot. Azt hiszem, az utóbbinál maradok.)

A bejegyzés trackback címe:

https://bla-bla-blog.blog.hu/api/trackback/id/tr7312068131

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása