Nehéz ma bármit is – közérdekűt –mondani, leírni. Prófétának kéne lennem hozzá, de nem vagyok az. Már ennek a levélnek az elejéről hiányzó kötelező megszólításnál elbizonytalanodtam. Hogyan szólítsam meg a címzetteket? A Kedves Testvéreim túl patetikus lenne, a Barátaim kissé semmitmondó, a Tagok ridegen csengett volna. Ráadásul most, mikor ezeket a sorokat írni kezdem, még fogalmam sincs hová fogok kilyukadni, mi lesz a levél mondandója, milyen lesz a hangulata.

Én – talán nem vagyok vele egyedül – ezekben a napokban eleinte pánikszerű tevékenykedésbe kezdtem. A kényszerűen megváltozott életre próbáltam előkészülni. Aktív óraadó tanárként két nap alatt belekóstoltam a távoktatás technikai feltételét jelentő számítógépes alkalmazások használatába. Hetente két-három napon tartok távórákat, az órarendem még nem stabil. A maradék időben meg rendezkedem, a körülöttem összegyűlt rengeteg holmi ezt indokolja.

Esténként azonban már nem vetem magam a régi hévvel könyvre, Internetre, hiszen most már ráér, kényszer-időmilliomos lettem. Az estéim így meghosszabbodtak és miközben megpróbáltam kívülről nézni magam, egyszer csak rám szakadt az elhagyatottság érzése. Abban a pillanatban, hogy az élet sodrából kiestem. (Esetemben: lecsuktam a laptopomat, elnémítottam a telefonomat.)

Igen én is keresem magamon a halálos kór jegyeit, minden apróságot túlreagálok, egyszóval félek. Közben azon töprengek, hogy miért történik ez velem, velünk? Vallásos ember vagyok, naponta olvasom a Bibliát, a Facebookon a https://www.facebook.com/protestans/ oldalra fel is szoktam tenni az aznapi „adagot”, bár néha csak pár nap késéssel. (Most ez is rendszeresebbé vált, a nyugodtabb, kapkodásmentes reggeli szertartásrendben.)

A mai részben Jézus kitér a provokatív kérdésre adandó válasz elől. Olyan kérdésről van szó, ami nem őszinte kíváncsiságból ered, hanem hátsó szándékkal tették fel. Rá kellett jönnöm, az én kérdésem, a „miért történik ez velünk” is ilyen. Mert ha Isten akaratába belenyugodva kérdezném, az más volna. De ez én kérdésem arra irányul, hogyan úszhatnám meg ezt a bajt, nem arra, hogyan vehetném tudomásul.  Az ilyen kérdésre viszont nincs válasz. Nem úszom meg, mert már megkaptam. Nem a koronavírust, hanem azt a feladatot, hogy elviseljem a következményeit. A változást magam körül és persze magamban. Akár megbetegszem, akár nem ezután semmi nem fog úgy folytatódni, ahogy korábban volt.

Még nem látom, nem értem mi a teendőm, de érzem, hogy nem szabad egyedül maradnom és másokat sem hagyhatok egyedül maradni. Kinyújtom a kezem (képletesen persze). A kérő kezem, a bizalmat keltő kezem, a segítő kezem. És keresem a többiekét…

Amikor „helyzet van” pestiesen szólva, ahogy ezt mondani szokták, mindig a gondolat jut elsődleges szerephez. A gondolat bölcsői az iskolák, és persze a népfőiskolák, amelyek gondozói, ápolói is a közösségi gondolkodásnak. Ezért nekünk felelősségünk van abban, hogyan történek a dolgok az elkövetkezendő nehéz napokban, hetekben, esetleg hónapokban. Keressük a kapcsolatfelvétel lehetőségeit, meg hányjuk-vetjük a helyzetünket, teendőinket, felkészülünk jobb és rosszabb napokra. Tagjaink sok tapasztalatot, ismeretet tudnak megosztani a környezetükkel. Ez a környezet most hirtelen megváltozott. Távol kerültünk az idős szomszédnénitől, akinek nincs mobiltelefonja, sem internetelérése és közel az Amerikába szakadt rokonokhoz. Két napja az Elnökség tagjaival tartottunk egy próba-videókonferenciát. Beszéljünk egymással, beszéljük el mit tettünk, mit tehetünk szűkebb-tágabb családunkért, másokért.

Az elkövetkező időben rendszeresen - ha nem is túl gyakran – jelentkeznek az elnökség tagjai egy-egy gondolatsorral és örömmel vesszük a tagságtól is közösségérősítő megnyilvánulásait.

Istentől megáldott békés böjti időszakot kívánok mindnyájunknak:

Bardócz András

elnök